Első fejezet

Találkozás egy régi baráttal

2015.
Egy lány ült a szobában. Szemeiből ömlöttek a könnyek, ahogy visszagondolt arra a napra. A napra mikor élete legnagyobb hibáját elkövette. Az esküvője napjára. Thomasra. A férfi akkor még annyira kedves volt vele. Alexis akkor azt képzelte az ujja köré tekerte a 24 éves fiút, de rá kellett jönnie ez ne így történt. Pár év boldog házasság után ugyanis Tom megváltozott. A fiatal lány rá se ismert. Inni kezdett, drogozott és verte a feleségét. Lexy pedig tehetetlen volt. Magát nem tudta megvédeni és ha férjének említést tett a rossz életmódjáról vagy arról, hogy ez így már nem normális, nagyon megbánta. Ezért tehát mindent úgy csinált ahogy Thomas szerette.

Ma is éppen a krumplit szelte fel a férfi kedvenc ételéhez, minden szeletnek pontosan 4 milliméter vastagságúnak kellett lennie. Nem mintha Thomas lemérné, de jobb a békesség. Talán Tom ma megkíméli, hisz május ötödike van. Alexis születésnapja. Persze a férje ezt nem tudja. Neki általában összefolynak a napok vagyis a hétvégék, ugyanis hétköznapokon dolgozik. Legalábbis Lexy így tudja, azt, hogy igazándiból jól van és mit csinál azt sosem közli fiatal feleségével. A lány ma is egyedül volt, ezért miután elkészítette az ebédet, bele tudott süppedni az önsajnálatban. Tudta most mát, hogy a szüleinek volt igaza, mikor az elhamarkodott döntésekről beszéltek a lányukkal. Ez az esküvő az volt. csak hogy akkor még ezt nem láthatta. Nem is vett észre semmit a szerelemtől, ami sajnálatos módon megvakította. Azóta már persze kitisztult a feje, de már mindegy. El akar válni, de nem lehet és ezt ő is tudja. Odasétált az egyik szekrényhez és kinyitotta, kivette belőle a fényképalbumot, majd leült az ágyra. Sok fotóról az ő képe köszönt vissza rá, de nem tudta elhinni, hogy magát látja. Mára már teljesen megváltozott. Fenekéig érő hosszú haját levágatta a boldog mosoly pedig eltűnt az arcáról és a csillogás is a szeméből. Mindörökre. Soha többé nem tud olyan lenni. Megváltozott. Megváltozott, mert a kegyetlen és undok férje megváltoztatja. Ha nevet azt sosem szívből teszi. Mindig csak megjátssza magát az emberek előtt és ebből már elege volt. A képek nézegetése közben egy könnycsepp szántotta végig az arcát, amit végül több is követett és a vége az lett, hogy Alexis a összekuporodva az ágyon sírt. Tudta, hogy nem szabadna, de nem bírta fékezni a könnyeit. A világ teljesen megszűnt körülötte, így azt sem hallotta meg mikor nyílt a bejárati, majd a szoba ajtó és a férje lépett be. Mikor meglátta az ágyon elhelyezkedő, zokogó lányt, őrülten dühös lett.

- Miért bőgsz? - rontott neki. Megfogta a vállát és erősen megrázta. - Miért bőgsz? - kérdezte meg még egyszer egyre növekvő dühvel, mikor felesége nem felelt neki elsőre. Másodszorra sem érkezett válasz ezért teljes erejéből pofon vágta a reszkető Lexyt, aki az ütés hatására leesett az ágyról. - Hallod?

- Ne-em bí-rom. Ee-zt to-ovább. - a sírástól nem tudott normálisan beszélni, de férje megértette mit mondott az imént.

- Mit nem bírsz? - guggolt le elé.

- Téged. - vett egy nagy levegőt, hogy végre abbahagyja a levegő után kapkodást és meg tudjon szólalni. Tudta, hogy hiba volt ezt kimondania, de abban a pillanatban helyesnek tűnt a válasz.

- Na, hát akkor gyere! Majd csak elviselsz valahogy, te ribanc! - a mondat végén már ordított. Felkapta a hátára a lányt és becipelte a fürdőszobába, ahol a  zuhanyzó kabinba dobta - szó szerint - és megengedte a vizet, amely jéghideg volt és amint Alexis bőréhez ért ő rögtön úgy érzet megfagy. Fájt mindene, a víz jéghideg volt és nem úgy tűnt, hogy az előtte álló eszelős tekintetű férfi, egyhamar elzárja a csapot. A könnyek még mindig folytak a szeméből és már az egész ruhája vizes volt, ráadásul biztos volt benne, hogy elkap egy jó kis megfázást vagy betegséget. Felnézett a férfire akit annyira szeretett, majd lehajtotta a fejét. Nem mert szólni mert akkor biztos nem hagyja abba. - Kész az ebédem? - kérdezte egy idő után Thomas, majd a végre-valahára elzárta a vízcsapot. Alexis gyorsan bólintott, majd megpróbált felállni, de fájdalom nyílalt a lábába és visszaesett. Tom nem is törődött felesége gyengeségével egyszerűen otthagyta és a konyhába sietett, ahol már az asztalon várta az ebédje.

~

Alexis nagy nehezen, de végre feltápászkodott, Thomas már rég elment otthonról, ő pedig ismét egyedül volt. biztonságban. Még nem érezte magát rosszul, csak a végtagjai fájtak ezért, úgy döntött elmegy kicsit kocogni. Levette a vizes ruháit és a fürdőkádba hajította őket, majd kimossa később - gondolta és már meg is engedte a meleg vizet, ami ellazította kicsit. Miután lezuhanyzott törölközőt tekert teste köré és visszament a szobájába és magára kapott egy melegítőnadrágot és felsőt, pólót és futócipőjét. Érezte, hogy fáj mindene, de szüksége volt egy kis lazításra, arra, hogy egy kicsit gondolkodni tudjon. Ugyanott futott ahol mindig is szokott a Central Parkban. Szerette ezt az ismert és óriási parkot.Imádott ott futni. Más volt mint New York más szegletei, városrészei. Nyugodtan le tudott ülni egy padra és nézni a nagy füves területen játszó gyerekeket, a tavon csónakázókat vagy a sportolókat, akik azért járnak ki oda, hogy edzenek. Most is így tett, mikor elérte célját. Helyet foglalt az egyik fa alatt a fűben és becsukta a szemét, gondolkodott. Mindent végiggondolt, az elcseszett életét, az idegbeteg férjét, aki mindig csak bántja, fájdalmat okoz neki és azt amit már annyiszor elképzelt, milyen lenne az élete, ha nem követi el azt a hibát vagy ha Thomas nem úgy viselkedne, mint a kezdetekben...

Elmélkedéséből egy labda hozta vissza a valóságba, azzal, hogy a fejének ütközött. Valaki megdobta. 

Kinyitotta szemeit és a kezébe vette a kerek játékot, körültekintett, hátha megpillantja azt aki eldobta, de nem látott senkit, ezért elkezdett vele játszani, próbálta pattogtatni, de a fűben ez nem igazán sikerülhetett neki aztán inkább a levegőbe hajította, majd elkapta és egyik kezéből átdobta a másikba, majd nézegette a gumilabdát.

- Ne haragudj, vissza adnád a labdánkat. - szólalt meg valaki mögötte. A lány megfordult és szembe találta magát egy fekete hajú fiúval. 

- Bocsi...csak nem láttam ki dobta és... aztán... - dadogta Lexy.

- Semmi baj! - legyintett az előtte álló fiú, aztán összevonta a szemöldökét. - Olyan ismerős a szemed. Nem ismerlek valahonnan? - tanakodott Zayn, majd észbe kapott, mit is mondott az előbb. - mármint, hogy te vagy olyan ismerős. - javította ki magát, valahonnan tényleg ismeri ezt a lányt. 

- Nem hiszen. Amúgy Alexis Gray vagyok! - nyújtott kezet Lex. - Vagyis miket beszélek, Alexis Garner. 

Zayn kezet fogott vele, de a nevét nem árulta el, viszont most már biztos volt abban, hallotta már ezt a nevet, olyan ismerősen csengett. Az emlékezetében kutatott és be is ugrott neki pár perc múlva. 

- Hát persze. Lexy. Olyan régen láttalak már! - ölelte meg a lányt, aki értetlenkedve húzódott el. 

- Öhm...Én nem ismerlek. - jelentette ki és a fiú kezébe nyomta a labdát, remélte, hogy békén hagyja, majd, de nem így történt. -

- Dehogynem! Csak nem emlékszel! Zayn vagyok! - mondta és ekkor Lex is rájött.

- Mármint Zayn Malik? - kérdezte suttogva. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy az egyik gyerekkori barátja itt áll előtte, elvégre nyolcéves korában látta utoljára, ami már nem most volt. A fiú bólintott és most Alexisen volt a sor, hogy megölelje Zaynt. - Annyira örülök, hogy újra látlak, mi történt veled azóta? - kezdte rögtön faggatni. Kíváncsi volt. Zayn visszahajította a labdát a kistestvérének és szólt a barátainak, hogy majd jön, de el kell mennie. Lexyvel sokat sétáltak a parkban a délután folyamán. Közben beszélgettek és még csónakázni is elmentek. 

- Te komolyan híre vagy? - csodálkozott el a lány, mikor ehhez a részhez értek Zayn életében. - Tényleg, mintha láttam volna valahol, de nem ismertelek fel meg egyébként sem szoktam sokat nézni s tévét, maximum a híreket, de azt is ritkán. Inkább rádiót hallgatok, ott meg annyira a neveteket nem szokták mondani.

- Internetezni sem szoktál? - kérdezi Zayn.

- Az meg mi? - vágott komoly arcot Alexis, de mikor Zayn elkezdte neki magyarázni, hogy az mi és mire való kitört belőle a nevetés. - Csak vicceltem. Azért ennyire nem vagyok hülye, meg egyébként is volt már net két éve, tehát ezt hogy hihetted? - nevetett fel évek óta először jóízűen a fiatal lány.

- Hagyjuk ezt. Most mesélj te magadról. - terelte el a témát. Lexy azonnal elkomorul. - Valami rosszat mondtam? 

- Nem. - rázta meg, de nem volt túl hihető amit mondott. - Csak... az én életem unalmas, monoton. Minden nap ugyanaz megy otthon. - szomorú volt miközben ezek a szavak elhagyták a száját és még véletlenül sem nézett a fiúra. Sosem volt jó pókerarca, az érzései mindig jól láthatóak voltak mások számára, úgy is, hogy közben meg sem szólal. - Reggel felkelek, elkészítem az ebédet. Néha napján talán kapok engedélyt a TV bekapcsolására. Délután a férjem vacsorájával vagyok elfoglalva aztán elszoktam jönni ide, futni. Tudod, engem ez kapcsol ki. Ilyenkor tudok gondolkodni. - emelte fel a fejét és halványan elmosolyodott. Ritkán görbült ajka felfelé, általában a sírását próbálta el fojtani vagy zokogott, de Zayn társasága valahogy jó hatással volt rá.

- Szóval boldogtalan vagy. - állapította meg Zayn. 

- Dehogy. Ilyet nem mondtam. - a lány hevesen rázta a fejét. Próbálta Zaynnek - és magának is - azt bemesélni, hogy ő boldog. Annak ellenére is, hogy a teste általában tele van kék-zöld foltokkal. Ő boldog, de ezt még ő maga sem hiheti el, hiszen látszik rajta, hogy ez nem igaz. - gondolta a fiú, a lány arcát fürkészve. - Nem...nem tudom. Fogalmam sincs.

- Látszik rajtad. - győzködte a fiú, de Alexis ismét csak megrázta a fejét. Nem. Ő boldog. - Még magadat is becsapod.

- Nem érted, hogy boldog vagyok! - ordította el magát kétségbe esetten. Be akarta bizonyítani a saját igazát.

- Jól van. - emelte Zayn védekezésképpen kezét a teste elé. - Nyugodj le! 

- Bocsánat. Nem akartam kiabálni csak... - szöktek könnyek Lexy szemébe. - bánt...szinte minden nap megver és... el akartam válni, hiszen már tavaly óta ilyen..., de... mikor elmondtam neki lelö... - elcsulott a hangja, Zayn megölelte és próbálta nyugtatni. - lelökött egy lépcső tetejéről...magasan voltunk...utána kórházba kerültem... - beavatta a fiút a szörnyű életének néhány részletébe. Ő volt az első ember aki ezt megtudta, rajta kívül sose senkinek nem merte elmondani. Akkor mikor ez kicsúszott a száján valamiféle megkönnyebbülést érzett. 

- Arra még nem gondoltál, hogy esetleg megszökj? - kérdezte Zayn, mikor már Alexis nagyjából megnyugodott és nem sírt.

- Megszökni? - nézett fel a srác arcába, szemei még mindig a könnyektől csillogtak. - Nem merek. Ha megtenném megkeresne és bántana vagy...megölne és egyébként is ha eltűnnék akkor bujkálnom kellene és hova mehetnék? 

- Megoldanánk. 

- Nem. Maradok itt. - szögezte le a lány,majd felállt a padról. - Haza kell mennem, vacsorát csinálni, mert ha nem lesz kész akkor megbánom. - sóhajtott, majd elindult. - Szia. 

- Várj! - kapta el a kezét Zayn. - Találkozhatunk még? Hétfőig itt vagyok a városban. 

- Nézd, Zayn. Nagyon jó volt veled beszélgetni és tényleg szeretnék még veled lenni, de ez sajnos nem lehetséges. 

- Mégis miért nem? - engedte el Lexyt és fonta össze mellkasa előtt a kezeit.

- Te is jól tudod. - mosolygott rá, elnézően a lány. - És ne keress. Jobb lesz úgy mind kettőnknek. - minden szó nélkül hagyta ott a sétány közepén a döbbent fiút...